Kezdjük Kubát, és a kubai kávézást Miamiban. A sokszázezres kubai közösségben. Ülök a fodrász székében, Jose kezében pedig olló. Apró, vígkedélyű ember, aki szó szerint autógumi belsőn evickélt át Havannából egészen a floridai partokig, ahol végül kimentette őt az amerikai parti őrség. Százötven kilométer a nyílt, általában háborgó tengeren, sokszor cápaveszélyben. Háromból egy próbálkozó nem éli túl. De aki valahogy mégis megérkezik Amerikába, a szabadság földjére, annak, legalábbis ezt gondolnánk, sosincs rossz kedve. És hát jól gondoljuk...

Amióta Joset ismerem, amióta néha meglátogatom, hogy rövidre vágja a hajamat, és télen óceánfrizurát „gyártson” nekem, sosem láttam még szomorúnak. Több mint tíz év alatt egyetlenegyszer sem. Túlélte Kubát, Castrot, és a Karib-tenger bikacápáit. Túlélt mindent, amit sokan mások nem, hát akkor miért is lenne szomorú. Miamiban szinte mindig süt a nap, az élet vidám, szabad és biztonságos – ezt szokta mondani. Az egykori havannai történelemtanár nem bánja a fodrászkodást, mert óránként 20 dollárt keres vele (közel hatezer forintot), és most már haza is mehet. Haza, mármint Havannába.

Mint ahogy egykor, a szocializmus idején Magyarországra is hazajöttek a „külföldre szakadt hazánkfiai”, az Amerikában jobb híján autószerelővé lett magyar mérnökök, ő is igyekszik, legalább évente egyszer, helyrebillenteni az önbecsülését. Amerikában „csak” fodrász, de Kubában király. Bevonul a legdrágább havannai szállodába, és úgy rendel italokat, szivart és kávét, mintha tőzsdecápa lenne. El szokta mesélni részletesen ezeket az utazásait. A lelkemnek kell, mondja róla. Első osztályon repül a tenger felett, ahol egykor úszógumival menekült.

Közben néha abbahagyja a hajvágást, és készít egy csésze colladát, cukorral karamellizált kubai kávét. Mindig ezt teszi, amikor a beszélgetésünk valahogy a kávé felé terelődik. Egyik évről a másikra elfelejti, hogy van némi közöm a kávéhoz, de amikor az újdonság erejével felfedezi, azonnal szalad, és főz egy finom, édeskés kubai espressot.

„Ilyet ott nem iszol már soha” – szokta kommentálni a saját főztjét, amikor elém teszi a fodrászszékben – „mert azok az idióták szétbarmolták Kubát”.

Castrót és a rendszerét érti ezen, a szocializmus őrületét, a kommunizmus egyenlőség-idiotizmusát, ahol minden közös, tehát ellopható, tönkretehető, mert valójában senkié. „Rohad az ország megállíthatatlanul” – mondja a királykodó, luxusszállós kalandjairól.

Joséval beszélgetve gimnazista korom szokott eszembe jutni, még a magyar szocializmus idejéből, amikor kivezényeltek minket Villányba, egy borgazdaságba, és zsákszám öntöttük a cukrot a boroshordókba. A magyar kommunizmusban így lett „minőségi” a bor és a borkultúra...

Hát ilyen a kubai kávé is, mondja Jose, és előre figyelmeztet. Ha tényleg elmegyek megint, majdnem másfél évtizedes szünet után Kubába, akkor ott nem fogok inni egyetlen csésze normális, tűrhető minőségű kávét sem. Sehol, semmikor. Mert ugye szétbarmolták.

Azt az országot, azt a kávétermelést, ahol egykor, a Sierra Maestra magaslatain a  világ egyik legfinomabb kávéja termett. Egykor. Ahol volt barista-kultúra, egykor, és ahol a finomított cukornád édes levével készült a sűrített tej a kávé aljára. Egykor.

Én persze nem akartam hinni Josenak, hiszen manapság már megint áramlanak a turisták Kubába. Miamiból ismét lehet közvetlenül Havannába repülni, a booking.com-on szállást foglalni, salsázni és állítólag finomakat enni, spanyol és francia szállodákban lakni.... A hírek szerint Kubát is legyűrte a globális turista-cunami... Hát akkor miért ne lenne ott finom kávé?

A cikk folytatását az aktuális Kávélapban olvashatják.

A Cafe Frei receptkönyv, és annak minden tartalmi eleme (beleértve a termékek elnevezését is) a Cafe Frei Kft. saját szellemi alkotása, az ahhoz fűződő valamennyi jog a Cafe Frei Kft. kizárólagos tulajdonát képezi.