Egyiptomban a legtöbb férfinak megvan a saját kávéháza, ahol a barátaival találkozik, teát iszik, sishát szív és szemléli a város hömpölygését. Kairóban, a Nílus két partján, végestelen végig, reggel héttől késő estig emberek ülnek, az előttük álló asztalkákon pedig kávé.

De a férjemmel most nem itt vagyunk. Nem Kairóban. Elhagytuk pár napra az egyiptomi fővárost és északra, a Földközi-tengerhez utaztunk. Az alexandriai Corniche-on, a Tugareya kávéházban ülünk. Az eltömegesedett modern világ előtti „boldog békeidőket” idéző tágas kávéházi térben még alig lézengenek. Kora reggel van, de hamarosan megtelik majd a hely, hiszen a kávézás errefelé közösségi élmény, társadalmi helyzettől függetlenül. Szótlanul kortyojuk a törökös kávét és bámuljuk a morajló tengert, amikor egy férfi megáll az asztalunk előtt, és kérdés nélkül beleiszik a kávé mellé kapott kétdecis vízbe.  

Ebben itt semmi meglepő nincs, Egyiptomban a víz mindenkinek jár, senki sem szomjazhat. A férfi szegény, ez látszik az öltözködésén, úgyhogy nem engedheti meg magának a kávézást. Nem ülhet le semelyik asztalhoz. Ha palackos víz lenne előttünk, abba nem ivott volna bele, hiszen azért fizetni kell, azonban a kávé mellé automatikusan felszolgált csapvízért nem számolnak fel külön összeget. Meglepetten, de tudomásul veszem és tovább iszom a zaccos, kicsit cukros kávét.  

 

 

A nap második kávéját kicsivel később és csak kicsivel odébb, a híres Cecil Hoteltől pár lépésre található 1922-ben megnyitott Delicés-ben isszuk. Alig két-háromszáz méter a különbség a két kávézó között, de azonnal másik világban találjuk magunkat. Míg a Tugareyát a puritán egyszerűség jellemzi, itt minden az egykori gazdagságot idézi.  

Rendelésünket ropogósra vasalt egyenruhájában Ahmed veszi fel. Örömmel nyugtázza, hogy habár európaiak vagyunk, mégsem lattét vagy capuccinot kérünk, hanem „gahwa”-t rendelünk, közepesen cukrosan.  A cukor (szakszerűen) nem a végén kerül a kávéba, hanem már a főzés kezdetekor. A pörkölt kávéval vegyítve öntik fel hideg vízzel, hogy a hevítésnél karamellizálódjon a cukor és egybeforrjon a kávéval, így hozva létre a tökéletes ízharmóniát. Monológja során Ahmed kitér arra is, hogy nehogy azt higgyük, itt ipari kávéfőzős kávéval ámítanak minket. Minden kávé külön történet, egyszemélyes ibrikekben készül, csak neked, csak ott, csak akkor, és minden kávénak lelke van, amivel jól kell bánni. Fizetéskor elégedetten nyugtázza, hogy szinte a zaccot is megittuk a csésze aljáról, ami azt mutatja, hogy a finom porrá őrölt kávé nem zavarta meg a kávézás élményét.  

 

Visszafelé Kairóba, a vonatúton próbálom megfejteni, hogy én, aki rajongok a tejeskávékért, ebben az országban az otthon készített reggeli kávé kivételével mindig törökös kávét kérek. Ibrikben forralt feketekávét! Merthogy Egyiptomban ilyen kávét iszik a többség. Csakhogy a török kávé itt sosem lesz olyan, mint Törökországban. Itt egy kicsit keserűbbre pörkölik a kávét. A sötét kávéőrleményben karamellizálódó cukor más ízhatást eredményez! Selymesebbet és lágyabbat, mint amilyenek a jóval cukorkedvelőbb és valószínűleg ezért az egyiptominál kicsit világosabb pörkölést kedvelő isztambuli kávézók „törökös” italai. 

A történet a szeptemberi kávélapban folytatódik.

A Cafe Frei receptkönyv, és annak minden tartalmi eleme (beleértve a termékek elnevezését is) a Cafe Frei Kft. saját szellemi alkotása, az ahhoz fűződő valamennyi jog a Cafe Frei Kft. kizárólagos tulajdonát képezi.